„Az Ikarusban csak "Atyának" hívott, néhai báró Petrichevich tervezte autóbuszok meghatározó elemei voltak a szocializmus későbbi évtizedei tárgykultúrájának, arról nem is beszélve, hogy a kezdetben Zerkovitz Béla főmérnök vezette konstruktőr csapat - főként Bálint György, Schmidt Kázmér, Schőnberger Ernő, Oszetzky Károly és persze P. Horváth - farmotoros, önhordó járműve igen jó menettulajdonságokkal rendelkezett, s híresen strapabíró volt, felvéve a versenyt a világ legjobbjaival.”

(Lelkes Péter: A magyar formatervezés fél évszázada)

A Csepel motor első beröffenésére tömegek rohamozzák meg a buszt. Általában az emberek csak unottan állnak a megállóban és fel se pillantanak az okos telójuk képernyőjéből, mert a busz és a buszozás önmagában nem túl érdekes fogalmak, kivéve ha valami mutyi van körülötte, esetleg kigyullad. Most azonban nem közönséges buszozás lesz, hanem a múlt egy apró szeletének megidézése, egy olyan járművel, aminek a dizájnja nem a megszokott cipősdoboz-forma, hanem kedvesen gömbölyded, miközben a karosszéria éleivel a haladásba és a jövőbe vetett bizalmat testesíti meg.

Egyesek Ikarus 66 néven ismerik, míg mások a jellegzetes hátulja után egyszerűen csak „Farosként” emlegetik. Ha valahol megjelenik a régi emlékek is vele együtt jönnek az összkomfortos panelról, a balatoni, nyaralóról, meg a Pecsa-beli nagy bulikról. És mellette még a magyar szív is megdobban, hisz ezt mi találtuk ki és mi is raktuk össze. Ha jobban megfigyeljük a motor zaját, talán még a Vereckei-hágón át érkező őseink lovainak patadobogását is hallhatjuk. Ráadásul, nem csak a Hősök terénél, de a Brandenburgi kapunál, sőt még a piramisok árnyékában is feltűnt jellegzetes alakja. Az oly sokszor áhított és oly ritkán megkapott magyar siker egy példája áll most itt előttünk.

De nincs idő a típus nagyságán elmélkednem, fel kell jutnom rá! Igaz, vannak más régi Ikarusok is, de hát azok kit érdekelnek, a Faros a király! Tülekedünk, mint a zebrák a Mara folyónál, de sikerrel járok és sikerül elfoglalnom egy helyet a második ajtónál. Jó kényelmes műbőrülés, vastagon párnázva, kár hogy a hely a lábnak akkora, ami csak egy tízéves gyereknek elég. Mellém behuppan egy csávó, aki a gázrészecskék módjára tölti ki a rendelkezésre álló teret. Utálom, ha beszorítanak, ezért udvariasan szólok neki, hogy húzza egy kicsit össze magát. Ő megteszi, bár ettől a hely nem lesz sokkal nagyobb. Időközben már olyan sok az ember a buszon, mintha valami tömegkatasztrófa elől menekülnénk. Az ajtók hirtelen erővel bevágódnak, a kézifék egy szisszenéssel kiold és egy nagy rántás után – amit a nullából első fokozatba történő váltás okozott – a buszunk gurgulázva megindul a sportpálya kijárata felé. A sofőr óvatosan tekeri a valószerűtlenül nagy kormányt, a kapu akkora, hogy épp kiférjünk rajta, de sikerül. Nyomunkban a többi veterán Ikarus lohol. Szélsebesen hagyjuk el a fákat és a házakat, a 145 lóerőnek meg se kottyan a 15 tonna. A Margit utcánál kanyarodunk rá a főútra, körülöttünk a falut idéző kertes házak találkoznak az enyészettel, igazán szürreális látvány. Egy szempillantással később már a Kerepesin száguldunk.

Ahogy a sebességünk nő, úgy hánykolódunk mi is egyre jobban, nehéz megmondani, hogy az út, vagy a busz rugózása-e a pocsékabb. Az első ámulat Sashalomnál történik, mindenki minket bámul mosolyogva, vagy System errorral az arcán. Mi nem érünk rá velük foglalkozni, hanem tovább suhanunk, végig zöldhullám, senki nem akar minket megállítani. Mellettünk városi terepjárók hada tűnik fel, dizájnjuk alapján akár valami Hollywoodi Blockbuster szörnyei is lehetnének. Kigyúrt, kopasz és tetkós csávók, valamint öt tonna sminket viselő szilikoncsöcsű csajok ülnek bennük. A nagyság és az erő illúziójába ringatják magukat, de még a kerekünkig sem érnek. Aztán az Árkádnál elhagy minket a szerencse és pirosat kapunk, a buszunk hirtelen abbahagyja a gurgulázást és a pattogást. Én kinyitom az egyik ablakot, mert a kora szeptemberi kánikulában alaposan megizzadtam. Nem nagy az ablakon a nyitható rész, de hát a semminél így is több. Közben figyelek, hogy nehogy beverjem a fejemet az ablak feletti poggyásztartóba. Hiába na, régen az emberek alacsonyabbak voltak és ezért elég volt egy kisebb busz is, bár persze akkor miért van a vészjelző a mennyezetbe építve. A nyitott ablakon át nem sok friss levegő jön be, kipufogó gáz viszont annál inkább. Ezért inkább visszacsukom az ablakot, de közben a lámpa zöldre vált és a busz elindul, én meg visszahuppanok az ülésbe, miközben megütöm a hátamat és seggemet. Káromkodok, de csak szolidan, nehogy valamelyik gyerek tőlem tanulja el.

Az Örsnél teszünk egy tiszteletkört a húsgolyóiról ismert svéd bútoráruház előtt, miközben fotósok hada lep el bennünket, mintha nem is egy veterán busz, hanem maga Scarlett Johansson jelent volna meg bikiniben. Kicsit lassítunk, majd indulunk is tovább az Ond vezéren. Mellettünk égszínkék Volvók húzódnak félre ijedtükben a nagy előd látványától, talán használt, külföldi mivoltukat szégyellik ennyire. Ahogy a házak egyre jobban fogynak a busz is egyre jobban pattog, én meg azon kapom magam, hogy a térdem folyamatosan az előző ülés háttámlájának csapódik. Amikor a fájdalom a tetőfokára hág, váratlanul irányt váltunk és behajtunk egy romos gyárépület kapuján, anno a buszunk is itt született. Ameddig csak a szem ellát, végig düledező épületek, kráterekkel tarkított aszfalt, hatalmas gaz és csonk csarnokok torzói emlékeztetnek a járműgyártás hajdan nemzetközileg is elismert szereplőjére. Itt aztán az összes veterán Ikarus vad tolatásba kezd, hogy valamilyen alakzatot vegyenek fel. Persze a mi buszunk áll be középre, elvégre ő a fő attrakció. A motor leáll az ajtók egy nagy puffanással kinyílnak, és én erőtlenül lebotorkálok a nem túl széles, de legalább magas lépcsőkön. Mikor leérek, kihívóan szembefordulok a Farossal. Hosszasan nézünk egymást, majd egy hirtelen mozdulattal előkapom a gépemet és készítek róla egy fotót.

Nem sokkal később szólnak, hogy indulunk. Én visszamászok a Farosra és leülök ugyanoda, ahová korábban. A csávó aki az induláskor is mellém ült, most is így tesz, hurrá megint nem fogok elférni. Ahogy a Csepel motor ismét életre kell, a csávó váratlanul megszólít engem. Úgy beszél hozzám, mintha már évek óta haverok lennénk, de legalábbis már chateltünk volna a Facen. Elmondja, hogy mennyire szereti az Ikarust és a Farost és hogy gyerekkorában mennyit utazott velük, persze a sofőr mellett, mert az a baró. Annyit beszél, hogy én jobbára csak bólogatok, szóhoz nem igazán juthatok. Közben megérkezünk oda, ahonnan elindultunk. Mindenki leszáll, mi ketten elköszönünk egymástól és megyünk a dolgunkra. Nem lesz egy nagy barátság kezdete ez. A térdem még most is sajog, víz meg ömlik rólam, de mégis elégedett vagyok, mert egy kis időutazásért cserébe ezek nem is olyan nagy dolgok.